Tag: Poetas portugueses

.

A kortárs európai költészet terében egyre inkább megállja a helyét, jogos elismeréssel és szerzők sokasága által táplálva, a portugál irodalmi termés. Ezt bizonyítja a költészeti fesztiválok szervezőinek érdeklődése (mint a Poetry International Berlin vagy a bukaresti Festivalul Internațional de Poezie), ahol a portugál és portugál nyelvű szerzők feltűnő jelenlétként vannak jelen; de bizonyítja a növekvő számban készülő fordítások volumene is (nem csupán klasszikusokból, mint az elkerülhetetlen Fernando Pessoa), különös lelkesedéssel olyan neveket illetően, mint José Tolentino de Mendonça, Margarida Vale de Gato, Miguel Manso, Catarina Nunes de Almeida vagy Andreia C. Faria.

E nevek közül sokan, más újabb szerzőkkel együtt, a Camões Intézeten keresztül váltak ismertté a magyar egyetemi és kiadói körökben, amelynek a portugál nyelv és irodalom értékének felmutatása érdekében végzett munkája figyelemre méltó. Nem szabad azonban lebecsülni az informális kapcsolatok és baráti ajánlások szerepét sem: ilyenek Ernesto Rodrigues vagy Štěpánka Huláková, akik egyaránt ismerői a portugál és a magyar nyelvnek, és akiknek ebben a különös esetben köszönhetjük az első találkozást João Ricardo Lopes költő írásművészetével.

João Ricardo Lopes költői életművéről, amely eddig hét kötetből áll, elmondható az, amit András Petőcz fogalmazott meg nemrégiben a Jelenkor Kiadónak adott interjújában: „A jó költő, akárcsak a jó vízilabdázó, nem annyira azzal mutatja meg magát, ami látható, hanem azzal, ami a vízfelszín alatt marad. A legfontosabb az egg beater.” Lenyűgözőnek tartjuk a hasonlatot, már csak azért is, mert találó: a jó költő olyan technikákat ural, amelyek elkerülik a fegyvertelen szemet, ám ott kell lenniük, mert az olvasó megköveteli őket, mert a költői aktus megköveteli őket.

A magyar olvasók e most lefordított versekben finomságot, utalásokat, iróniát, hermetikus üzeneteket találnak, amelyekben politika, filozófia, művészet és humor kölcsönösen idézik egymást. Más sorok látszólag eléggé előre látható üzeneteket közvetítenek; a kiszámíthatóságot azonban nem szabad összekeverni az elnagyoltsággal, még kevésbé az eredetiség hiányával. E versek köztes terében több marad kimondatlanul, mint amennyi kimondatik. Talán azért, mert – ahogyan a költő írja a Hybris című versben – „az élet, amely probléma (azok halmaza), nem kedveli a kihívókat; a vakmerők, tanítja a mitológia, mindig kifizetik a számlát”.

João Ricardo Lopes 1977-ben született. Tanár, költő, krónikás, prózaíró, néha esszéíró, ritkábban műfordító. Észak-Portugália egy kis városában él, saját szavai szerint „mindentől és mindenkitől távol”.
.

HOPPER

kedves Edward Hopper, jól tesszük,
hogy viszonylagossá tesszük a boldogságot. a kéznél lévő dolgok
jobban működnek, nincs szükségük vámtarifákra,
kanti természetű érvekre vagy bibliai versekre.
a boldogság az üveges sarkokban nő,
ahol képeidet elhelyezted, és más egészen banális
találkozásokban a léttel: a fogkrémben,
a levendula illatában vagy a test rejtett domborulataiban.
talán le tudjuk sűríteni, kedves Hopper, ennyire:
felébredünk egy nap, amikor a nap épp elég,
kirázzuk a szőnyegeket az ablakon, mendegélünk, ahogy a lábunk visz,
és találunk egy fészeknyi érett szedret, nézünk
a távolba, és az ég egy fénytől részeg toronja;
betöltjük a revolverbe, és meghúzzuk a ravaszt az első versre
vagy, végtelen irgalom, az utolsóra

.

HOPPER

meu caro, Edward Hopper, fazemos bem
em relativizar a felicidade. as coisas ao pé
funcionam melhor, dispensam taxas alfandegárias,
razões de natureza kantiana ou versículos
da Bíblia. a felicidade cresce nas esquinas envidraçadas
onde fixaste os teus retratos e noutros banalíssimos
encontros do ser como na pasta dos dentes, no
cheiro da lavanda ou nas saliências escondidas do corpo.
talvez possamos, caro Hopper, resumi-la a isto:
acordamos um dia em que o sol é bastante e
sacudimos os tapetes pela janela, caminhamos ao deus-dará e
encontramos um ninho de amoras maduras, olhamos
ao longe e o céu é uma toranja bêbeda de luz:
metemo-la no revólver e engatilhamos o primeiro verso
ou, misericórdia infinita, o último verso

.

.

EGY POÉTIKA

a nap könnyűsége átjárja a ruhákat a szárítón
és a harmat átszivárog a koponyán
és az értelem köves mélyén, olyan
finom, mintha pórusról pórusra hullana, mintha nem is volna

daimónjától telten a hang kissé megremeg a szakadék fölött
de emlékezik rá, a firmamentumba fog zuhanni mégis
elér még egy millimétert

valami nő egyensúlyosan, egyenlő távolságú és egyenlő oldalú,
gömbölyű és zengő, üres és jelentést hordozó, mostani
és örök, a miénk és embertelen, feszülve
mint egy csavar, amelyet elfelejtett a fájdalom

ki vagyok kérdem. kérdezni
a világegyetem munkája

.

UMA POÉTICA

a leveza do sol atravessa os tecidos no estendal
e o orvalho, perpassa o crânio
e o fundo pedregoso da inteligência, é tão
subtil como se caísse de poro em poro sem existir

cheia do seu daimon a voz estremece um pouco sobre o abismo
mas relembra-se, vai cair no firmamento porém
alcança um milímetro mais

algo cresce em equilíbrio, equidistante e equilátero,
redondo e sonoro, vazio e significante, de agora
e de sempre, nosso e inumano, tensionando
como um parafuso esquecido da dor

quem sou pergunto. perguntar
é o trabalho do universo

.

.

REMBRANDT SZOMORÚSÁGA

a kérdés mindig is ez volt:
lehet‑e valaha, valahol, valakinek a szomorúsága
valamilyen módon beteljesedni?

kétségeink vannak a dolog felől

a szomorúság osztozik a vízzel a fösvénység bűnében.
először ugrándozik, aztán beássa magát,
kicsit odébb sötét fényeket váj
a dombok között,
egy nap elvágja az utunkat

„nem fogsz átmenni” suttogja, mintha titokban írná,
„nem fogsz átmenni”

lássuk Rembrandt Harmenszoon van Rijn esetét

fájdalma határtalan, képről
képre nő, mint egy folyó, amely megállíthatatlannak
ismeri magát a ragadozó sodrásban

tükörben önmagát néző szemeit nézve
látjuk Saskiát és az adósleveleket, az öregséget
a bőr dagadásaiba és repedéseibe nyomva

mekkora vagy milyen mély a kínja?

van elképzelésünk a dologról,
a víz jó összehasonlítási alap

egy nap elmerít minket egy ezüstzselatin‑papír
delíriumában.
de még ott sem, még így sem mutatkozik teljesen betelve.
a szomorúságot nem bírja el a földkéreg,
birodalma a legmélyebb poklokban van,
vagy még azon is túl
.

A TRISTEZA DE REMBRANDT

a questão foi sempre essa:
pode em algum momento, nalguma parte, a tristeza
de alguém satisfazer-se de alguma forma?

temos as nossas dúvidas sobre o assunto

a tristeza partilha com a água o pecado da avareza.
primeiro saltita, logo depois entrincheira-se,
um pouco mais à frente escava luzes sombrias
por entre as colinas,
um dia corta-nos o caminho

«não passarás» escreve em surdina,
«não passarás»

vejamos o caso de Rembrandt Harmenszoon van Rijn

a sua dor parece ilimitada, cresce de retrato
em retrato, como um rio que se conhece imparável
na marcha predatória

olhando os seus olhos olhados ao espelho,
vemos Saskia e as notas de dívida, a velhice estampada
nos inchamentos e nas gretas da pele

qual o tamanho ou a profundidade do seu desgosto?

temos uma ideia sobre assunto,
a água é um bom termo de comparação

um dia faz-nos submergir num delírio de papel gelatina
de prata.
mas nem aí, nem assim, se mostra ela inteiramente saciada.
a tristeza não a suporta a crusta terrestre,
o seu reino é nos infernos mais ínferos,
ou mesmo para além deles

.

.

HÚSVÉTI SZÜNET

nevetséges nap volt, szörnyű,
órákon át játszottam a gyerekekkel, voltam ló, repülő,
körhinta, Noddy,
láttam az orchideák megpörkölődött gumóit a festékek között,
hallgattam az ötödikesek boldogsággal teli történeteit,
kitakarítottam egy öreg tűzhely hamuját,
meggyújtottam a bükkönyindák és a lilaakác régi tüzét,
kóboroltam a kertben, tanulmányoztam a közönséges állatok odúit,
csendben megittam egy csésze kávét.
istenem, mennyi elvesztegetett idő.
szörnyű nap volt, nevetséges

.

FÉRIAS DE PÁSCOA

foi um dia ridículo, hediondo,
brinquei horas com os miúdos, fiz de cavalo, de avião,
de carrossel, de Noddy,
vi os tubérculos grelados das orquídeas sobre a mesa dos guaches,
ouvi as histórias cheias de felicidade do quinto ano,
limpei a cinza de um velho fogão,
acendi um lume antigo de ervilhais e glicínias,
vagueei pelo jardim, estudei a toca dos bichos comuns,
bebi em silêncio uma chávena de café.
meu deus, tanto tempo perdido.
foi um dia hediondo, ridículo

.

.

HYBRIS

miután diagnosztizálták a betegséget,
miután azt mondták, úgy kell tekintenem az életre,
mint egy meghosszabbított hitelkeretre,
elkezdtem a ceruzát apró, házi dolgokra irányítani,
körülbelül úgy, ahogy az ember
napórával méri az időt

vannak fenséges szögek a falak mentén,
és apró, csendes, rezgő állatok, amelyek várnak
egy alkalomra: például a szúnyogpókok.
ügyetlen jelenések, néha kiszámíthatatlanok,
a falusiak gyakran összekeverik őket a szúnyogokkal.
nem esküszöm meg, hogy soha nem jutott eszembe
egy papuccsal megoldani a problémát

érdekes, hogyan sűrítjük az életet problémákra

a beszélgetés után az orvossal azon kapom magam,
hogy a körmöm hegyével érintem a fény ferde csíkjait,
amelyek a redőnyön átszűrődnek, főleg hat óra után,
különösen amikor a rovarok békéje
nosztalgiával tölt el

ki tudja, talán ezek közül a kis lények közül
egy eljön majd a temetésemre: jobb, ha nem megyek
egy‑két lépésnél tovább.
az élet, ami maga is egy probléma (egy rakás),
nem kedveli a kihívókat

a merészek – tanítja a mitológia –
mindig megfizetik az árát

.

HYBRIS

depois de me terem diagnosticado a doença,
depois de me haverem dito que devia perspetivar a vida como
uma extensão do crédito,
comecei a fixar o lápis em pequenas coisas domésticas,
mais ou menos como quem mede as horas
por um relógio do sol

há ângulos soberbos ao longo das paredes
e pequenos animais silenciosos e vibrantes à espera
de uma oportunidade: por exemplo, as típulas.
são presenças desajeitadas, às vezes imprevisíveis, muito
confundidas pelos aldeãos com as melgas.
não vou jurar que nunca tenha pensado em servir-me
de um chinelo para resolver o problema

é interessante como resumimos a vida a problemas

depois da conversa com o médico, dou por mim
a tocar com a ponta das unhas as linhas oblíquas da luz através
da persiana, sobretudo a partir das seis
da tarde, especialmente quando a pacatez dos insetos
me enche de nostalgia

quem sabe uma destas criaturinhas não vá
ao meu funeral: o melhor é não ir mais além do que um
ou dois passos.
a vida, que é um problema (um monte deles), não
gosta dos desafiadores

os afoitos – ensina-o a mitologia – pagam sempre a fatura

.

.

EGY NUNO JÚDICE‑KÖNYVBEN

postán érkezik, egy antikváriustól vett
Nuno Júdice‑kötet.
a címlaptól számított harmadik lapon
szép, kanyargó kézírással
ott a tulajdonosi aláírás
és egy dátum

lehetetlen szembemenni a dolgok szomorúságával.
a verseskötetek birtokosainak,
ahogy a kutyák gazdáinak is,
nem volna szabad megismerniük a halált,
egyszerűen
nem volna szabad

.

NUM LIVRO DE NUNO JÚDICE

pelo correio chega-nos comprado num alfarrabista
um dos livros de Nuno Júdice.
na folha três, a contar da página de rosto,
lemos em letra maravilhosamente cursiva
a assinatura de posse
e uma data

impossível contrariar a desolação das coisas.
os possuidores dos livros de poesia,
como os donos dos cães,
não deveriam conhecer a morte,
simplesmente
não deviam

.

.

A FÖLD MEGMENTÉSE

a föld megmentése az volna, ha még jobban megdőlne
száznyolcvan fokkal előrebukna az óramutató járásának irányában
úgy, hogy – nem vagyok naiv – továbbra is aszfalton állnánk
és felhők között járna a fejünk
csak éppen a dél lenne észak, az észak pedig dél

így Oroszország és Kanada antarktiszi bálnákat kapna
Amerikai Egyesült Államokból kolumbiai vaderdők lennének
összegubancolódva az egykor nagy olajvárosok romjai között
és te meg én minden reggel a sivatagban innánk a kávénkat

talán leugranánk az afrikai Németországba venni egy Mercedes dzsipet
és feketéket látnánk a Bundestagban, amint civilizáltan beszélnek Szibériáról
a legdélibb büntetésről, ahová Putyint
és degenerált légióját száműznék

a föld megmentése az volna, ha felcserélnénk a Koreákat
káoszt dobnánk a geopolitikára, és évente egyszer elutaznánk Ausztráliába
amelyet mostantól Észtráliának hívnának a fehér, bolyhos kenguruk miatt
ahogy teljes vágtában ugrálnának az Északi-sark felé

és talán minden történelmi savanyúság elcsendesedne, és eldöntenénk, hogy újrakezdjük
az Alpokból vagy az Andokból vagy a Himalájából
tiszta és könnyű papírként, amelyet lemosott az eső
gyűrötten és sápadtan, de még mindig – nagy csoda –
képes egy második írásra

.

A SALVAÇÃO DA TERRA

a salvação da terra era ela inclinar mais ainda
tombar cento e oitenta graus no sentido dos ponteiros do relógio
de modo a que – não sou ingénuo – continuássemos com os pés no asfalto
e a cabeça nas nuvens
mas que o sul fosse norte e o norte fosse sul

assim a Rússia e o Canadá teriam as suas baleias antárticas
os Estados Unidos da América seriam florestas selvagens colombianas
ensarilhadas nas outrora grandes cidades do petróleo
e tu e eu tomaríamos café no deserto todas as manhãs

talvez descêssemos à Alemanha africana para comprar um jipe Mercedes
e víssemos negros no Bundestag a falar civilizadamente sobre a Sibéria
o mais austral dos castigos para onde enviariam Putin
e a sua legião de degenerados

a salvação da terra seria trocar a ordem das Coreias
lançar o caos na geopolítica e viajar uma vez por ano até à Austrália
agora rebatizada de Norália por conta dos cangurus brancos e felpudos
que pulariam a toda a brida a caminho do Polo Norte

e talvez calados todos os azedumes históricos decidíssemos recomeçar
dos Alpes ou dos Andes ou dos Himalaias
limpos e leves como papéis apagados pela chuva
amarfanhados e pálidos mas capazes ainda – por grande milagre –
de uma segunda escrita

.

.

HIROSHIMA GINGKO BILOBÁI

.

Tsutomu Yamaguchinak, a legnevesebb hibakusának,
hajóépítő mérnöknek

Akira Hasegawának, tanárnak, akinek teste és háza
levegővé lett, mint a pillangópor

.

a rettegés után meg kellett tisztítani a várost.
a birodalmi hivatalnokok váltásban jöttek,
lapátot merítettek a kő porladó maradékaiba,
sárt söpörtek ide‑oda,
hallgatták, ahogy a szél vinnyog a hamuban – a legrosszabb
ez a néma fütty volt, a vas nyüszítése az üveg nélküli ablakokban,
a hidak roncsain, amelyek zsanérként táncoltak,
a fejekben, amelyek lassabban haltak meg, mint a többi szerv

a birodalom hivatalnokai jöttek
és mentek váltásban

néha levették és megszorították a sapkájukat, meghatódva,
kis cédrus szarkofágokba tették
a nagy tűz által nem teljesen elemésztett csontvázakat

meg kellett – meg kellett – újratanulni
a gondolat térképét:
itt volt az állatkert, amott az elemi iskola,
az – az aszfaltra égett árnyék – egy nő
gyerekkel a karján

néha térdre estek pontosan azon a helyen,
amely egy szertartás, egy csók, egy búcsú
érintetlen rejteke volt

soha nem tűntek ilyen kevésnek a szavak a törmelékben,
soha nem voltak ilyen keserűek,
ilyen elborultak

hónapokon át ismétlődött a szétszedés, a felejtés,
a továbbmenés – a legrosszabb
a halál magja volt,
ahogy feltépte a torkot
és ott maradt

Ichiro Kawamoto, akinek Philip Levine
egy hatalmas verset szentelt, azt mondta, hogy negyvenhat tavaszán
csoda történt:
március közepe táján valami zöld megoldotta a nyelvét
a pokoli tájban

– néztük, és láttuk, hogy rügyek nőnek a széttört ágakon
a gingko bilobákon,
apró, nedvvel telt hegyek születtek újra

és ez – gondolták a császár hivatalnokai –,
ez – gondoljuk mi – ennek jelentenie kellett valamit

.

.

AS GINGKO BILOBAS DE HIROSHIMA

.

Para Tsutomu Yamaguchi, engenheiro naval, o mais célebre dos hibakusha

Para Akira Hasegawa, professor, cujos corpo e casa desapareceram pelo ar, como pó de borboletas

.

depois do terror foi preciso limpar a cidade.
os funcionários imperiais vinham em turnos,
metiam as pás nos restos polvorentos da pedra,
varriam a lama de um lado para o outro,
ouviam o vento ganir nas cinzas – o pior de tudo era
este assobio do silêncio, esse guinchar do ferro nas aérolas sem vidro,
nos escombros das pontes que dançavam como dobradiças,
nas cabeças que morriam mais devagar do que os outros órgãos

os funcionários do império iam
e vinham em turnos

às vezes retiravam e apertavam o barrete cheios de comoção,
guardavam em pequenos sarcófagos de cedro
os esqueletos não inteiramente consumidos pelo grande lume

foi preciso – foi preciso – reaprender
o mapa do pensamento:
ali era o zoológico, acolá a escola primária,
aquilo – aquela sombra calcinada no pavimento – uma mulher
com o filho ao colo

às vezes caía-se de joelhos no lugar exato
que havia sido o esconderijo puramente intacto de um rito,
de um beijo, de uma despedida

nunca as palavras se pareceram tão poucas no entulho,
nem tão amargas,
nem tão dementadas

meses a fio repetiu-se o desmantelar, o esquecer,
o prosseguir – o pior de tudo era
o caroço da morte,
o modo como escancarava ela a garganta
e permanecia

Ichiro Kawamoto, a quem Philip Levine dedicou
um poema portentoso, afirmava que na primavera de 46 aconteceu
um milagre:
aí por meados de março, algum verde soltou a língua
na paisagem infernal

– olhávamos e víamos brotos sair dos ramos espedaçados
das gingko bilobas,
renasciam pequenas pontas impregnadas de seiva

e isto – pensavam os funcionários do imperador –,
isto – pensamos nós – isto queria dizer alguma coisa

.

.

OLVASSATOK A SÍROMNÁL

itt nyugszik az árnyékotok, akit megcsiklandozok,
ahogy egy macskát szoktam

egyenesítsétek ki a hátatokat, kérlek,
töröljétek le az arcotokról a nem kívánt vizet,
nézzetek jól rá az életre,
figyeljétek szemből

boldog voltam,
eleget ismertem a világból,
megízleltem a szeretetet, ami volt, és amit a magam módján
meg tudtam sokszorozni

köszönöm a virágokat,
az őszinte imát,
a tiszteletre méltó csendet

egy dolgot kérek tőletek végül:

nyissatok ki egy könyvet,
mutassatok rá az ujjatokkal egy versre vagy egy oldalra,
olvassatok

itt mondjátok el a saját verseiteket,
ne engedjétek, hogy elfelejtsem –
az örökkévalóság is rohanva múlik,
és a hangotok megvilágítja – egy égő gyufa

isten tudja, mennyire szeretek rájuk nézni a szélben –
kicsik, de igyekvők

.

LEIAM-ME JUNTO À TUMBA

aqui jaz a vossa sombra, a quem faço cócegas
como as fazia a um gato

endireitem por favor as costas,
limpem as faces da água indesejada,
vejam bem a vida,
observem-na de frente

fui feliz,
conheci do mundo o bastante,
provei do amor que havia e que a meu modo soube
multiplicar

agradeço-vos as flores,
a oração sentida,
o silêncio honorável

uma só coisa por fim vos peço:

abram um livro,
apontem com o dedo o verso ou a página,
leiam

aqui declamem a vossa poesia,
não permitam que dela me esqueça eu –
a eternidade também passa a correr
e a vossa voz ilumina-a, é um fósforo aceso

saberá deus como gosto de os olhar ao vento –
pequenos, mas esforçados

.
Válogatás, fordítás és jegyzetek: Lukács Ágnes és Szanyi István.

Lukács Ágnes (1987) az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, költő, műfordító és szerkesztő. A Jelenkor és a Parnasszus folyóiratok munkatársa, különösen az európai és észak amerikai költészet bemutatásában.

Szanyi István (1975) a Károli Gáspár Református Egyetem teológia és klasszikus irodalom tanszékének oktatója. Költő és műfordító. A Versum folyóirat egyik alapítója.

.