my father sets stakes in the backyard. at his age he still lifts the tangled rows of peas, the strawberries, and the white blossoms of the plum tree, and later the beautiful, heavy bodies of its fruit. he crouches, in silence, mending wire threads, braiding and unbraiding the pumpkin ropes. sometimes, toward nightfall, he keeps tying and untying knots, always crouched, always with his back turned. if we offer him a word, water, a handful of walnuts, he raises a hand in quiet protest. why does my father work so much. to whom does he wish to pass, with such pain, his stakes lifted to the sky. what does his weary tongue say, full of hints, already hungry – I want to believe – for eternity
.
Poem by João Ricardo Lopes | Translated by Marcus Margrave (2026)
Ανάμεσα στις πιο σταθερές και αναγνωρίσιμες φωνές της σύγχρονης πορτογαλικής ποίησης, η φωνή του Ζοάου Ρικάρντου Λόπες (João Ricardo Lopes, γεν. 1977) έχει κερδίσει τα τελευταία χρόνια ιδιαίτερη προσοχή στον ευρωπαϊκό χώρο. Οι μεταφράσεις και οι αναφορές στο έργο του πληθαίνουν, επιβεβαιώνοντας την αξία και την απήχησή του στους λογοτεχνικούς και ακαδημαϊκούς κύκλους. Στα Βαλκάνια πρωτοπαρουσιάστηκε το 2005, χάρη στην πρωτοβουλία της Τάνια Τάρμπουκ, σηματοδοτώντας την πρώτη του έξοδο από την Πορτογαλία.
Όπως σημειώνει ο Ζοάου Πέδρου Μέσεντερ, η ποίηση του Λόπες «δομείται από μικρές εκλάμψεις, ιδιαίτερες στιγμές, μαγικές εικόνες, αποσπάσματα από ταινίες, πίνακες και μουσικά έργα (Μπαχ, Σοπέν, Σούμπερτ). Κυρίως όμως στηρίζεται σε εκείνη τη σχεδόν ανεπαίσθητη δόνηση των απλών πραγμάτων, που συχνά αποτελεί τον πυρήνα του ποιήματος και συγχέεται με τις ίδιες του τις λέξεις». Πράγματι, οι σύντομοι και πυκνοί στίχοι του, φορτισμένοι με υπαινιγμούς, αξιοποιούν τη μεταφορά — άλλοτε απρόσμενη, άλλοτε κοφτερή ή αποσταθεροποιητική — ως βασικό εργαλείο της ποιητικής του.
Για τον Έλληνα αναγνώστη, ένα στοιχείο ξεχωρίζει αμέσως: η έντονη και ζωντανή παρουσία του ελληνικού κόσμου. Ο Ζοάου Ρικάρντου Λόπες γνωρίζει σε βάθος την ελληνική γραμματεία, την οποία σπούδασε στο λύκειο και στο πανεπιστήμιο, και κινείται με φυσικότητα ανάμεσα στον Όμηρο, τον Ησίοδο και τον Αισχύλο, αλλά και σε νεότερους ποιητές όπως ο YΓιάννης Ρίτσος, ο Τάσος Δενέγρης ή η Αντιγόνη Κατσαδήμα. Η σχέση αυτή δεν εμφανίζεται ως λόγια επίδειξη, αλλά ως οργανικό μέρος της ποιητικής του, που προσδίδει στα ποιήματά του μια ηχώ όπου συναντιούνται η αρχαιότητα και η νεοελληνική παράδοση.
Οι μεταφράσεις που παρουσιάζονται εδώ επιχειρούν να προσφέρουν στον Έλληνα αναγνώστη μια ουσιαστική πρόσβαση σε αυτόν τον διάλογο. Επιλέξαμε κυρίως ποιήματα από τη συλλογή Eutrapelia (2021), όπου η ελληνική παρουσία είναι ιδιαίτερα έντονη, καθώς και το ποίημα «Αρετή» από το Em Nome da Luz (2022). Στόχος μας είναι μια μετάφραση ακριβής αλλά και ευαίσθητη, ικανή να αναδείξει τον τρόπο με τον οποίο η σύγχρονη πορτογαλική ποίηση μπορεί να ξανασυναντήσει, να επανερμηνεύσει και να αναδημιουργήσει το ελληνικό φαντασιακό.
.
Βιοβιβλιογραφία:
Ο Ζοάου Ρικάρντου Λόπες γεννήθηκε στις 21 Ιουνίου 1977 στη Γκιμαράες, στη βόρεια Πορτογαλία. Σπούδασε Δημοσιογραφία και Σύγχρονες Γλώσσες και Λογοτεχνίες στο Πανεπιστήμιο του Πόρτο. Έχει εκδώσει επτά ποιητικές συλλογές, έναν τόμο διηγημάτων και έναν τόμο δημοσιογραφικών χρονογραφημάτων:
Έχει τιμηθεί με το Εθνικό Βραβείο Ποίησης Vila de Fânzeres (2001 και 2022), το Βραβείο Διηγήματος Maria Irene Lisboa (2009) και το Βραβείο Πρωτοεμφανιζόμενου Ποιητή Ary dos Santos της Πορτογαλικής Ένωσης Συγγραφέων (2001).
Είναι καθηγητής, μεταφραστής και, όπως ο ίδιος λέει, «κηπουρός στον ελεύθερο χρόνο του». Το αγαπημένο του χρώμα είναι το γαλάζιο.
.
ΑΡΕΤΗ
εν μέσω καταστροφών έρχεται στο νου μου η ηρωική περηφάνια των Ελλήνων
για εκείνους υπήρχε ένα πεπρωμένο, ένα όνομα, μια τιμωρία
υπήρχε στην ποίηση ένας κάποιος έρωτας ακόμη δυνατός
κι όμως στο μεταξύ όλα χάθηκαν πια:
οι θεοί, η κάθαρση, η λύτρωση του παραλόγου
μόνο ο ήλιος καμιά φορά είναι μια άχραντη παρουσία
.
ARETÊ
no meio das catástrofes vem-me à cabeça o orgulho heroico dos gregos
havia para eles um destino, um nome, uma punição
havia na poesia um certo amor possível ainda
perdeu-se entretanto tudo:
os deuses, a catarse, a remissão do absurdo
só o sol às vezes é uma presença impoluta
entra em casa e nas coisas, diligente, mas sem pressa, sem peso, sem magoar
.
.
ΣΩΦΡΟΣΥΝΗ
μετά τις νύχτες της αϋπνίας, τα πρησμένα μάτια θυμίζουν πως ψυχή και σώμα είναι ένα μόνο, όχι ύλη και σκιά ή ύλη και φως, μα μία φωνή που φωνάζει σε απόσταση ενός φλιτζανιού καφέ
.
SOFRÓSINA
depois das noites de insónia, os olhos inchados lembram que alma e corpo são um apenas, não matéria e sombra ou matéria e luz, mas apenas uma voz que clama à distância de uma chávena de café
.
.
ΠΟΙΕΙΝ
.
… não olhes para outro astro mais incandescente que o Sol a brilhar de dia no céu deserto…
Píndaro (Tradução de Frederico Lourenço)
.
να ντύσεις ένα ποίημα με ήλιο αυτό κάνουν οι Έλληνες από την αρχή, να υμνούν τη ζωή και ποτέ τη ρήξη ανάμεσα σε ψυχή και φρήν, ποτέ το φάντασμα του Πατρόκλου που ομολογεί στον Αχιλλέα το μαρτύριο της σιωπής
το ποίημα είναι γι’ αυτούς κάτι ορμητικό, παλλόμενο, ζωντανό, ανίκανο να βουλιάξει στον χρόνο ή να νικηθεί από τη σκόνη
τις λέξεις ενός ποιήματος θα τις ονομάσει ο Χουάν δε λα Κρους αιώνες αργότερα λύχνους φωτιάς μέσα στις βαθιές σπηλιές του νοήματος
συμφωνούμε, λοιπόν, σ’ αυτό – τίποτα δεν καίει όπως η ποίηση όταν καίει
Η επιγραφή παραθέτει δύο στίχους του Πινδάρου, όπως αποδίδονται στα πορτογαλικά από τον Frederico Lourenço: «μὴκέτ’ ἠελίου σκόπει / ἄλλο θαλπνότερον ἐν ἁμέρᾳ φαεννὸν ἄστρον».
.
POIEIN
.
… não olhes para outro astro mais incandescente que o Sol a brilhar de dia no céu deserto…
Píndaro
(Tradução de Frederico Lourenço)
.
vestir um poema com sol é o que fazem os gregos desde o começo, celebrar a vida e nunca o dissídio de psyche e phren, nunca o fantasma de Pátroclo que confessa a Aquiles a tortura do silêncio
o poema é para eles uma coisa veemente, pulsante, viva, incapaz de soçobrar no tempo ou de ser vencida pelo pó
às palavras de um poema chamará Juan de la Cruz séculos mais tarde lâmpadas de fogo entre as cavernas profundas do sentido
concordamos, em suma, neste ponto – nada queima como a poesia quando queima
.
.
ΕΥΤΡΑΠΕΛΙΑ
όταν οι μέρες γίνουν πολύ βαριές, επαναληπτικές, φριχτές, ίσως μπορέσεις να θυμηθείς το υπέροχο κίτρινο κρίνο που ξαναγεννιέται κάθε χρόνο στο πιο σκοτεινό μερίδιο της αυλής, ή τα σοφά λόγια του Επίκουρου, ή τα άγια λόγια του Αυγουστίνου, και να αγαπήσεις την ομορφιά αλλιώς, ή να τη γνωρίσεις πέρα από τις μορφές, τα χρώματα, τη κοινή λογική, μετρώντας την όχι πια από την ένταση και τη φανφάρα, αλλά από το καλό που σου κάνει
.
EUTRAPELIA
quando os dias forem demasiado pesados, repetitivos, atrozes, talvez possas recordar-te do magnífico jarro amarelo que renasce todos os anos no quinhão mais sombrio do quintal, ou das palavras sábias de Epicuro, ou das palavras santas de Agostinho, e amar a beleza de outro modo, ou conhecê-la para além das formas, das cores, do senso comum, medindo-a não já pela intensidade e espalhafato, mas pelo bem que te faz
.
.
ΚΑΣΣΙΟΠΕΙΑ
ο ακριβής τόπος της νύχτας είναι εκεί όπου τα μάτια ακουμπούν και κλείνουν. καμιά φορά φωνάζουν μέσα τους, μα θα ’ναι απλώς μια πλάνη
όλοι ξέρουμε πως τα όνειρα δεν μιλούν και πως οι κραυγές συχνά δεν είναι παρά πέτρες που καίγονται
.
CASSIOPEIA
o lugar exato da noite é onde os olhos poisam e fecham. às vezes gritam por dentro, mas será somente um engano
todos sabemos que os sonhos são mudos e que os gritos amiúde não passam de pedras em combustão
.
.
ΕΛΕΝΗ ΚΑΡΑΪΝΔΡΟΥ
μπορεί η μουσική να μας θυμιάζει όπως τα λόγια της Αντιγόνης στον Σοφοκλή και να θερίζει μέσα στη λύπη της την πιο υψηλή έννοια της ηθικής
μπορεί η μουσική να είναι ακόμη ωραιότερη, τολμώ να πω άρρητη. χωρίς λόγια μιλά, χωρίς να καταλαβαίνουμε ξέρουμε
.
ELENI KARAINDROU
pode a música incensar-nos como as palavras de Antígona em Sófocles e colher na sua tristeza a mais alta noção de ética
pode a música ser mais bela ainda, arrisco a dizer incognoscível. sem palavras ela diz, sem compreender nós sabemos
.
.
ΗΛΙΟΣΤΑΣΙΟ ΣΤΗΝ ΚΡΗΤΗ, ΑΝΑΚΤΟΡΟ ΤΗΣ ΚΝΩΣΟΥ
.
στην Κατερίνα, την βαφτιστήρα μου
.
θα αγαπήσουμε για πάντα αυτό το διάφανο φως της Κρήτης που στο ανάκτορο του Μίνωα φωτίζει τα ψάρια και τον ταύρο και όλες τις μορφές που η λαβυρινθώδης ύπαρξή μας φυλάκισε
θαμπωμένοι ή τυφλοί, βλέπουμε ακόμη σαν χρωματιστές σκιές το λευκό των λίθων, το πομπηιανό κόκκινο, το κυανό των τοιχογραφιών, το κίτρινο του μουστάρδου, το πορτοκαλί των προσώπων και των σωμάτων, το ώχρα των αμφορέων υψωμένων σε προσφορά στους θεούς
μπορεί ο χρόνος – όπως φτύνουν τα πικρά κουκούτσια – να μας αποβάλει, μα εμείς είδαμε τη ζωή και σ’ ένα πανάρχαιο θαύμα ευχαριστούμε τον ήλιο αυτής της μέρας
.
SOLSTÍCIO EM CRETA, PALÁCIO DE CNOSSOS
.
para a Catarina, minha afilhada
.
amaremos para sempre essa luz límpida de Creta que no palácio de Minos os peixes ilumina e o touro e todas as formas que a nossa existência labiríntica aprisionou
ofuscados ou cegos, vemos ainda como sombras cromáticas o branco das pedras, o vermelho-pompeia, o azul ciano dos afrescos, o amarelo-mostarda, o laranja cítrico dos rostos e dos corpos, o ocre das ânforas erguidas em oferecimento aos deuses
pode o tempo (como se faz a pevides amargas) cuspir-nos, mas nós vimos a vida e a um milagre antiquíssimo agradecemos o sol deste dia
.
.
Η ΕΜΠΕΙΡΙΑ ΤΟΥ ΜΕΛΙΟΥ
τίποτα δεν είναι ωραιότερο από την αιμορραγία του μελιού στις κυψέλες. ανεβαίνουμε σ’ ένα ύψωμα και οι ομίχλες βουίζουν, είναι μικροί δαίμονες που τραγουδούν και δαγκώνουν
ο τρόπος που κυλά εκεί ο ήλιος είναι με τη βραδεία του τραχύτητα ένα αίνιγμα. ρέει σε θραύσματα χρυσού που πληγώνουν το στόμα και που από τον Ησίοδο είναι όλη η ποίηση της Ευρώπης
.
A EXPERIÊNCIA DO MEL
nada existe de mais belo do que a sangria do mel nos cortiços. subimos a um alto e as neblinas zumbem, são pequenos demónios que cantam e mordem
o modo como o sol escorre aí é na sua lenta brusquidão um enigma. flui em estilhas de ouro que magoam a boca e que desde Hesíodo têm sido toda a poesia na Europa
.
.
ΘΑΥΜΑΣΤΑ
είναι δυνατό να οργώσεις τον άνεμο, να τον διαλύσεις σε ανθρώπους, τοπία, καρπούς μιας όψιμης εποχής, είναι δυνατό να φέρεις μέσα στο δάκρυ τη λεπτή αύρα κάποιων χειμωνιάτικων απογευμάτων, όταν στο παράθυρο οι κουρτίνες κυματίζουν κι ανακαλύπτεις έναν κόσμο ξαφνικά διακομμένο
κάποτε έγραψα η λύπη μπορεί να είναι πολύ όμορφη κι αυτό επίσης είναι μια μορφή παρηγοριάς
είναι δυνατό να ακούσεις την καρδιά της πέτρας να πάλλεται, να γνωρίσεις τον κόσμο στο μπερδεμένο σχέδιο των δαχτύλων, να ξυπνήσεις στη φωτιά ή να κοιμηθείς πάνω στα νερά
εκείνη τη φορά έγραψα κι αυτό πολλά πράγματα τα ήξερες, παππού. κανείς όπως εσύ δεν αγαπούσε την αβεβαιότητα των θαυμάτων
.
PRODÍGIOS
é possível arar o vento, decompô-lo em pessoas, paisagens, frutos de uma estação tardia, é possível trazer para dentro da lágrima a subtil viração de certas tardes de inverno, quando à janela as cortinas esvoaçam e se descobre um mundo subitamente interrompido
uma vez escrevi a tristeza pode ser muito bela e também isso é uma forma de consolo
é possível ouvir o coração da pedra palpitar, conhecer o mundo no desenho confuso dos dedos, acordar para o fogo ou dormir sobre as águas
dessa vez também escrevi muitas coisas tu sabias, avô. ninguém como tu amava a incerteza dos prodígios
A szerző személyes archívumából származó fénykép (2026)
.
A kortárs európai költészet terében egyre inkább megállja a helyét, jogos elismeréssel és szerzők sokasága által táplálva, a portugál irodalmi termés. Ezt bizonyítja a költészeti fesztiválok szervezőinek érdeklődése (mint a Poetry International Berlin vagy a bukaresti Festivalul Internațional de Poezie), ahol a portugál és portugál nyelvű szerzők feltűnő jelenlétként vannak jelen; de bizonyítja a növekvő számban készülő fordítások volumene is (nem csupán klasszikusokból, mint az elkerülhetetlen Fernando Pessoa), különös lelkesedéssel olyan neveket illetően, mint José Tolentino de Mendonça, Margarida Vale de Gato, Miguel Manso, Catarina Nunes de Almeida vagy Andreia C. Faria.
E nevek közül sokan, más újabb szerzőkkel együtt, a Camões Intézeten keresztül váltak ismertté a magyar egyetemi és kiadói körökben, amelynek a portugál nyelv és irodalom értékének felmutatása érdekében végzett munkája figyelemre méltó. Nem szabad azonban lebecsülni az informális kapcsolatok és baráti ajánlások szerepét sem: ilyenek Ernesto Rodrigues vagy Štěpánka Huláková, akik egyaránt ismerői a portugál és a magyar nyelvnek, és akiknek ebben a különös esetben köszönhetjük az első találkozást João Ricardo Lopes költő írásművészetével.
João Ricardo Lopes költői életművéről, amely eddig hét kötetből áll, elmondható az, amit András Petőcz fogalmazott meg nemrégiben a Jelenkor Kiadónak adott interjújában: „A jó költő, akárcsak a jó vízilabdázó, nem annyira azzal mutatja meg magát, ami látható, hanem azzal, ami a vízfelszín alatt marad. A legfontosabb az egg beater.” Lenyűgözőnek tartjuk a hasonlatot, már csak azért is, mert találó: a jó költő olyan technikákat ural, amelyek elkerülik a fegyvertelen szemet, ám ott kell lenniük, mert az olvasó megköveteli őket, mert a költői aktus megköveteli őket.
A magyar olvasók e most lefordított versekben finomságot, utalásokat, iróniát, hermetikus üzeneteket találnak, amelyekben politika, filozófia, művészet és humor kölcsönösen idézik egymást. Más sorok látszólag eléggé előre látható üzeneteket közvetítenek; a kiszámíthatóságot azonban nem szabad összekeverni az elnagyoltsággal, még kevésbé az eredetiség hiányával. E versek köztes terében több marad kimondatlanul, mint amennyi kimondatik. Talán azért, mert – ahogyan a költő írja a Hybris című versben – „az élet, amely probléma (azok halmaza), nem kedveli a kihívókat; a vakmerők, tanítja a mitológia, mindig kifizetik a számlát”.
João Ricardo Lopes 1977-ben született. Tanár, költő, krónikás, prózaíró, néha esszéíró, ritkábban műfordító. Észak-Portugália egy kis városában él, saját szavai szerint „mindentől és mindenkitől távol”. .
HOPPER
kedves Edward Hopper, jól tesszük, hogy viszonylagossá tesszük a boldogságot. a kéznél lévő dolgok jobban működnek, nincs szükségük vámtarifákra, kanti természetű érvekre vagy bibliai versekre. a boldogság az üveges sarkokban nő, ahol képeidet elhelyezted, és más egészen banális találkozásokban a léttel: a fogkrémben, a levendula illatában vagy a test rejtett domborulataiban. talán le tudjuk sűríteni, kedves Hopper, ennyire: felébredünk egy nap, amikor a nap épp elég, kirázzuk a szőnyegeket az ablakon, mendegélünk, ahogy a lábunk visz, és találunk egy fészeknyi érett szedret, nézünk a távolba, és az ég egy fénytől részeg toronja; betöltjük a revolverbe, és meghúzzuk a ravaszt az első versre vagy, végtelen irgalom, az utolsóra
.
HOPPER
meu caro, Edward Hopper, fazemos bem em relativizar a felicidade. as coisas ao pé funcionam melhor, dispensam taxas alfandegárias, razões de natureza kantiana ou versículos da Bíblia. a felicidade cresce nas esquinas envidraçadas onde fixaste os teus retratos e noutros banalíssimos encontros do ser como na pasta dos dentes, no cheiro da lavanda ou nas saliências escondidas do corpo. talvez possamos, caro Hopper, resumi-la a isto: acordamos um dia em que o sol é bastante e sacudimos os tapetes pela janela, caminhamos ao deus-dará e encontramos um ninho de amoras maduras, olhamos ao longe e o céu é uma toranja bêbeda de luz: metemo-la no revólver e engatilhamos o primeiro verso ou, misericórdia infinita, o último verso
.
.
EGY POÉTIKA
a nap könnyűsége átjárja a ruhákat a szárítón és a harmat átszivárog a koponyán és az értelem köves mélyén, olyan finom, mintha pórusról pórusra hullana, mintha nem is volna
daimónjától telten a hang kissé megremeg a szakadék fölött de emlékezik rá, a firmamentumba fog zuhanni mégis elér még egy millimétert
valami nő egyensúlyosan, egyenlő távolságú és egyenlő oldalú, gömbölyű és zengő, üres és jelentést hordozó, mostani és örök, a miénk és embertelen, feszülve mint egy csavar, amelyet elfelejtett a fájdalom
ki vagyok kérdem. kérdezni a világegyetem munkája
.
UMA POÉTICA
a leveza do sol atravessa os tecidos no estendal e o orvalho, perpassa o crânio e o fundo pedregoso da inteligência, é tão subtil como se caísse de poro em poro sem existir
cheia do seu daimon a voz estremece um pouco sobre o abismo mas relembra-se, vai cair no firmamento porém alcança um milímetro mais
algo cresce em equilíbrio, equidistante e equilátero, redondo e sonoro, vazio e significante, de agora e de sempre, nosso e inumano, tensionando como um parafuso esquecido da dor
quem sou pergunto. perguntar é o trabalho do universo
.
.
REMBRANDT SZOMORÚSÁGA
a kérdés mindig is ez volt: lehet‑e valaha, valahol, valakinek a szomorúsága valamilyen módon beteljesedni?
kétségeink vannak a dolog felől
a szomorúság osztozik a vízzel a fösvénység bűnében. először ugrándozik, aztán beássa magát, kicsit odébb sötét fényeket váj a dombok között, egy nap elvágja az utunkat
„nem fogsz átmenni” suttogja, mintha titokban írná, „nem fogsz átmenni”
lássuk Rembrandt Harmenszoon van Rijn esetét
fájdalma határtalan, képről képre nő, mint egy folyó, amely megállíthatatlannak ismeri magát a ragadozó sodrásban
tükörben önmagát néző szemeit nézve látjuk Saskiát és az adósleveleket, az öregséget a bőr dagadásaiba és repedéseibe nyomva
mekkora vagy milyen mély a kínja?
van elképzelésünk a dologról, a víz jó összehasonlítási alap
egy nap elmerít minket egy ezüstzselatin‑papír delíriumában. de még ott sem, még így sem mutatkozik teljesen betelve. a szomorúságot nem bírja el a földkéreg, birodalma a legmélyebb poklokban van, vagy még azon is túl .
A TRISTEZA DE REMBRANDT
a questão foi sempre essa: pode em algum momento, nalguma parte, a tristeza de alguém satisfazer-se de alguma forma?
temos as nossas dúvidas sobre o assunto
a tristeza partilha com a água o pecado da avareza. primeiro saltita, logo depois entrincheira-se, um pouco mais à frente escava luzes sombrias por entre as colinas, um dia corta-nos o caminho
«não passarás» escreve em surdina, «não passarás»
vejamos o caso de Rembrandt Harmenszoon van Rijn
a sua dor parece ilimitada, cresce de retrato em retrato, como um rio que se conhece imparável na marcha predatória
olhando os seus olhos olhados ao espelho, vemos Saskia e as notas de dívida, a velhice estampada nos inchamentos e nas gretas da pele
qual o tamanho ou a profundidade do seu desgosto?
temos uma ideia sobre assunto, a água é um bom termo de comparação
um dia faz-nos submergir num delírio de papel gelatina de prata. mas nem aí, nem assim, se mostra ela inteiramente saciada. a tristeza não a suporta a crusta terrestre, o seu reino é nos infernos mais ínferos, ou mesmo para além deles
.
.
HÚSVÉTI SZÜNET
nevetséges nap volt, szörnyű, órákon át játszottam a gyerekekkel, voltam ló, repülő, körhinta, Noddy, láttam az orchideák megpörkölődött gumóit a festékek között, hallgattam az ötödikesek boldogsággal teli történeteit, kitakarítottam egy öreg tűzhely hamuját, meggyújtottam a bükkönyindák és a lilaakác régi tüzét, kóboroltam a kertben, tanulmányoztam a közönséges állatok odúit, csendben megittam egy csésze kávét. istenem, mennyi elvesztegetett idő. szörnyű nap volt, nevetséges
.
FÉRIAS DE PÁSCOA
foi um dia ridículo, hediondo, brinquei horas com os miúdos, fiz de cavalo, de avião, de carrossel, de Noddy, vi os tubérculos grelados das orquídeas sobre a mesa dos guaches, ouvi as histórias cheias de felicidade do quinto ano, limpei a cinza de um velho fogão, acendi um lume antigo de ervilhais e glicínias, vagueei pelo jardim, estudei a toca dos bichos comuns, bebi em silêncio uma chávena de café. meu deus, tanto tempo perdido. foi um dia hediondo, ridículo
.
.
HYBRIS
miután diagnosztizálták a betegséget, miután azt mondták, úgy kell tekintenem az életre, mint egy meghosszabbított hitelkeretre, elkezdtem a ceruzát apró, házi dolgokra irányítani, körülbelül úgy, ahogy az ember napórával méri az időt
vannak fenséges szögek a falak mentén, és apró, csendes, rezgő állatok, amelyek várnak egy alkalomra: például a szúnyogpókok. ügyetlen jelenések, néha kiszámíthatatlanok, a falusiak gyakran összekeverik őket a szúnyogokkal. nem esküszöm meg, hogy soha nem jutott eszembe egy papuccsal megoldani a problémát
érdekes, hogyan sűrítjük az életet problémákra
a beszélgetés után az orvossal azon kapom magam, hogy a körmöm hegyével érintem a fény ferde csíkjait, amelyek a redőnyön átszűrődnek, főleg hat óra után, különösen amikor a rovarok békéje nosztalgiával tölt el
ki tudja, talán ezek közül a kis lények közül egy eljön majd a temetésemre: jobb, ha nem megyek egy‑két lépésnél tovább. az élet, ami maga is egy probléma (egy rakás), nem kedveli a kihívókat
a merészek – tanítja a mitológia – mindig megfizetik az árát
.
HYBRIS
depois de me terem diagnosticado a doença, depois de me haverem dito que devia perspetivar a vida como uma extensão do crédito, comecei a fixar o lápis em pequenas coisas domésticas, mais ou menos como quem mede as horas por um relógio do sol
há ângulos soberbos ao longo das paredes e pequenos animais silenciosos e vibrantes à espera de uma oportunidade: por exemplo, as típulas. são presenças desajeitadas, às vezes imprevisíveis, muito confundidas pelos aldeãos com as melgas. não vou jurar que nunca tenha pensado em servir-me de um chinelo para resolver o problema
é interessante como resumimos a vida a problemas
depois da conversa com o médico, dou por mim a tocar com a ponta das unhas as linhas oblíquas da luz através da persiana, sobretudo a partir das seis da tarde, especialmente quando a pacatez dos insetos me enche de nostalgia
quem sabe uma destas criaturinhas não vá ao meu funeral: o melhor é não ir mais além do que um ou dois passos. a vida, que é um problema (um monte deles), não gosta dos desafiadores
os afoitos – ensina-o a mitologia – pagam sempre a fatura
.
.
EGY NUNO JÚDICE‑KÖNYVBEN
postán érkezik, egy antikváriustól vett Nuno Júdice‑kötet. a címlaptól számított harmadik lapon szép, kanyargó kézírással ott a tulajdonosi aláírás és egy dátum
lehetetlen szembemenni a dolgok szomorúságával. a verseskötetek birtokosainak, ahogy a kutyák gazdáinak is, nem volna szabad megismerniük a halált, egyszerűen nem volna szabad
.
NUM LIVRO DE NUNO JÚDICE
pelo correio chega-nos comprado num alfarrabista um dos livros de Nuno Júdice. na folha três, a contar da página de rosto, lemos em letra maravilhosamente cursiva a assinatura de posse e uma data
impossível contrariar a desolação das coisas. os possuidores dos livros de poesia, como os donos dos cães, não deveriam conhecer a morte, simplesmente não deviam
.
.
A FÖLD MEGMENTÉSE
a föld megmentése az volna, ha még jobban megdőlne száznyolcvan fokkal előrebukna az óramutató járásának irányában úgy, hogy – nem vagyok naiv – továbbra is aszfalton állnánk és felhők között járna a fejünk csak éppen a dél lenne észak, az észak pedig dél
így Oroszország és Kanada antarktiszi bálnákat kapna Amerikai Egyesült Államokból kolumbiai vaderdők lennének összegubancolódva az egykor nagy olajvárosok romjai között és te meg én minden reggel a sivatagban innánk a kávénkat
talán leugranánk az afrikai Németországba venni egy Mercedes dzsipet és feketéket látnánk a Bundestagban, amint civilizáltan beszélnek Szibériáról a legdélibb büntetésről, ahová Putyint és degenerált légióját száműznék
a föld megmentése az volna, ha felcserélnénk a Koreákat káoszt dobnánk a geopolitikára, és évente egyszer elutaznánk Ausztráliába amelyet mostantól Észtráliának hívnának a fehér, bolyhos kenguruk miatt ahogy teljes vágtában ugrálnának az Északi-sark felé
és talán minden történelmi savanyúság elcsendesedne, és eldöntenénk, hogy újrakezdjük az Alpokból vagy az Andokból vagy a Himalájából tiszta és könnyű papírként, amelyet lemosott az eső gyűrötten és sápadtan, de még mindig – nagy csoda – képes egy második írásra
.
A SALVAÇÃO DA TERRA
a salvação da terra era ela inclinar mais ainda tombar cento e oitenta graus no sentido dos ponteiros do relógio de modo a que – não sou ingénuo – continuássemos com os pés no asfalto e a cabeça nas nuvens mas que o sul fosse norte e o norte fosse sul
assim a Rússia e o Canadá teriam as suas baleias antárticas os Estados Unidos da América seriam florestas selvagens colombianas ensarilhadas nas outrora grandes cidades do petróleo e tu e eu tomaríamos café no deserto todas as manhãs
talvez descêssemos à Alemanha africana para comprar um jipe Mercedes e víssemos negros no Bundestag a falar civilizadamente sobre a Sibéria o mais austral dos castigos para onde enviariam Putin e a sua legião de degenerados
a salvação da terra seria trocar a ordem das Coreias lançar o caos na geopolítica e viajar uma vez por ano até à Austrália agora rebatizada de Norália por conta dos cangurus brancos e felpudos que pulariam a toda a brida a caminho do Polo Norte
e talvez calados todos os azedumes históricos decidíssemos recomeçar dos Alpes ou dos Andes ou dos Himalaias limpos e leves como papéis apagados pela chuva amarfanhados e pálidos mas capazes ainda – por grande milagre – de uma segunda escrita
.
.
HIROSHIMA GINGKO BILOBÁI
.
Tsutomu Yamaguchinak, a legnevesebb hibakusának, hajóépítő mérnöknek
Akira Hasegawának, tanárnak, akinek teste és háza levegővé lett, mint a pillangópor
.
a rettegés után meg kellett tisztítani a várost. a birodalmi hivatalnokok váltásban jöttek, lapátot merítettek a kő porladó maradékaiba, sárt söpörtek ide‑oda, hallgatták, ahogy a szél vinnyog a hamuban – a legrosszabb ez a néma fütty volt, a vas nyüszítése az üveg nélküli ablakokban, a hidak roncsain, amelyek zsanérként táncoltak, a fejekben, amelyek lassabban haltak meg, mint a többi szerv
a birodalom hivatalnokai jöttek és mentek váltásban
néha levették és megszorították a sapkájukat, meghatódva, kis cédrus szarkofágokba tették a nagy tűz által nem teljesen elemésztett csontvázakat
meg kellett – meg kellett – újratanulni a gondolat térképét: itt volt az állatkert, amott az elemi iskola, az – az aszfaltra égett árnyék – egy nő gyerekkel a karján
néha térdre estek pontosan azon a helyen, amely egy szertartás, egy csók, egy búcsú érintetlen rejteke volt
soha nem tűntek ilyen kevésnek a szavak a törmelékben, soha nem voltak ilyen keserűek, ilyen elborultak
hónapokon át ismétlődött a szétszedés, a felejtés, a továbbmenés – a legrosszabb a halál magja volt, ahogy feltépte a torkot és ott maradt
Ichiro Kawamoto, akinek Philip Levine egy hatalmas verset szentelt, azt mondta, hogy negyvenhat tavaszán csoda történt: március közepe táján valami zöld megoldotta a nyelvét a pokoli tájban
– néztük, és láttuk, hogy rügyek nőnek a széttört ágakon a gingko bilobákon, apró, nedvvel telt hegyek születtek újra
és ez – gondolták a császár hivatalnokai –, ez – gondoljuk mi – ennek jelentenie kellett valamit
.
.
AS GINGKO BILOBAS DE HIROSHIMA
.
Para Tsutomu Yamaguchi, engenheiro naval, o mais célebre dos hibakusha
Para Akira Hasegawa, professor, cujos corpo e casa desapareceram pelo ar, como pó de borboletas
.
depois do terror foi preciso limpar a cidade. os funcionários imperiais vinham em turnos, metiam as pás nos restos polvorentos da pedra, varriam a lama de um lado para o outro, ouviam o vento ganir nas cinzas – o pior de tudo era este assobio do silêncio, esse guinchar do ferro nas aérolas sem vidro, nos escombros das pontes que dançavam como dobradiças, nas cabeças que morriam mais devagar do que os outros órgãos
os funcionários do império iam e vinham em turnos
às vezes retiravam e apertavam o barrete cheios de comoção, guardavam em pequenos sarcófagos de cedro os esqueletos não inteiramente consumidos pelo grande lume
foi preciso – foi preciso – reaprender o mapa do pensamento: ali era o zoológico, acolá a escola primária, aquilo – aquela sombra calcinada no pavimento – uma mulher com o filho ao colo
às vezes caía-se de joelhos no lugar exato que havia sido o esconderijo puramente intacto de um rito, de um beijo, de uma despedida
nunca as palavras se pareceram tão poucas no entulho, nem tão amargas, nem tão dementadas
meses a fio repetiu-se o desmantelar, o esquecer, o prosseguir – o pior de tudo era o caroço da morte, o modo como escancarava ela a garganta e permanecia
Ichiro Kawamoto, a quem Philip Levine dedicou um poema portentoso, afirmava que na primavera de 46 aconteceu um milagre: aí por meados de março, algum verde soltou a língua na paisagem infernal
– olhávamos e víamos brotos sair dos ramos espedaçados das gingko bilobas, renasciam pequenas pontas impregnadas de seiva
e isto – pensavam os funcionários do imperador –, isto – pensamos nós – isto queria dizer alguma coisa
.
.
OLVASSATOK A SÍROMNÁL
itt nyugszik az árnyékotok, akit megcsiklandozok, ahogy egy macskát szoktam
egyenesítsétek ki a hátatokat, kérlek, töröljétek le az arcotokról a nem kívánt vizet, nézzetek jól rá az életre, figyeljétek szemből
boldog voltam, eleget ismertem a világból, megízleltem a szeretetet, ami volt, és amit a magam módján meg tudtam sokszorozni
köszönöm a virágokat, az őszinte imát, a tiszteletre méltó csendet
egy dolgot kérek tőletek végül:
nyissatok ki egy könyvet, mutassatok rá az ujjatokkal egy versre vagy egy oldalra, olvassatok
itt mondjátok el a saját verseiteket, ne engedjétek, hogy elfelejtsem – az örökkévalóság is rohanva múlik, és a hangotok megvilágítja – egy égő gyufa
isten tudja, mennyire szeretek rájuk nézni a szélben – kicsik, de igyekvők
.
LEIAM-ME JUNTO À TUMBA
aqui jaz a vossa sombra, a quem faço cócegas como as fazia a um gato
endireitem por favor as costas, limpem as faces da água indesejada, vejam bem a vida, observem-na de frente
fui feliz, conheci do mundo o bastante, provei do amor que havia e que a meu modo soube multiplicar
agradeço-vos as flores, a oração sentida, o silêncio honorável
uma só coisa por fim vos peço:
abram um livro, apontem com o dedo o verso ou a página, leiam
aqui declamem a vossa poesia, não permitam que dela me esqueça eu – a eternidade também passa a correr e a vossa voz ilumina-a, é um fósforo aceso
saberá deus como gosto de os olhar ao vento – pequenos, mas esforçados
. Válogatás, fordítás és jegyzetek: Lukács Ágnes és Szanyi István.
Lukács Ágnes (1987) az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, költő, műfordító és szerkesztő. A Jelenkor és a Parnasszus folyóiratok munkatársa, különösen az európai és észak amerikai költészet bemutatásában.
Szanyi István (1975) a Károli Gáspár Református Egyetem teológia és klasszikus irodalom tanszékének oktatója. Költő és műfordító. A Versum folyóirat egyik alapítója.
Pro české čtenáře je stále obtížné setkat se s překlady portugalské poezie, zejména té současné. Přesto již vznikla řada pozoruhodných počinů, a to zásluhou Portugalského centra v Praze i nakladatelství, jako jsou Argos či Body. V tomto ohledu stojí za zmínku i postupné rozšíření autorů, jakými jsou Sophia de Mello Breyner Andresen, Eugénio de Andrade, Nuno Júdice, Ana Luísa Amaral či José Luís Peixoto, básníků nepopiratelné literární hodnoty.
Tvorba Joãa Ricarda Lopese, kterou jsme poznali díky naší přítelkyni a kolegyni Tatjaně Tarbuk, představuje pro čtenáře výzvu v tom nejlepším slova smyslu. Tento básník s pozoruhodnou obratností střídá obrazy prostoupené téměř dětskou lyrickou něhou s výpověďmi silnými, proniknutými ironií a výrazným humanistickým akcentem (příkladem může být báseň „Slunečnice“).
Autor je kultivovanou osobností portugalské literatury; jeho texty byly přeloženy do více než deseti jazyků a jsou zastoupeny v řadě národních i mezinárodních antologií. Jeho bibliografie zahrnuje sedm básnických sbírek a dvě knihy prózy (povídky a sloupky). Ve své zemi získal několik literárních ocenění. Všechny básně uvedené v tomto výboru jsou dosud nepublikované — jde o volbu, kterou jsme mu navrhli a kterou s radostí přijal.
Spisovatel se narodil roku 1977 v Guimarãesi. Působí jako učitel portugalského jazyka na střední škole a spolupracuje s několika literárními časopisy. Je autorem knih A pedra que chora como palavras (2001), Além do dia hoje (2002), Contra o esquecimento das mãos (2002), Dias desiguais (2005), Reflexões à boca de cena / Onstage Reflections (2011), O moscardo e outras histórias (2018), Eutrapelia (2021) a Em nome da Luz (2022).
.
MŮJ OTEC
můj otec vztyčuje kůly na zahradě. v tomhle věku ještě zvedá zamotané řádky hrachu a jahody i bílé květy švestky a potom i krásná těžká těla jejich plodů. dřepí si, v tichu, spravuje drátky a splétá i rozplétá provazy dýní. někdy za soumraku dál váže a rozvazuje uzly, pořád v podřepu, zády obrácený. když mu nabídneme slovo, vodu, talíř ořechů, pozvedne ruku na znamení protestu. často se vracím ze školy za šera a on mlčky spojuje a rozpojuje, blízko, daleko, vždy v tichu, tkanivo galaxií. proč můj otec tolik pracuje? komu chce tak bolestně předat své kůly vztyčené vzhůru? co říká jeho unavený jazyk, plný narážek, už hladový – chci věřit – po věčnu?
.
O MEU PAI
o meu pai ergue estacas no quintal. com esta idade levanta ainda as linhas ensarilhadas das ervilhas e os morangos e também as flores brancas da ameixoeira e depois os belos corpos pesados dos seus frutos. põe-se de cócoras, em silêncio, a emendar fios de arame e a entrançar e a desentrançar cordas de abóboras. às vezes à noitinha continua a atar e a desatar nós, sempre de cócoras, sempre de costas. se lhe oferecemos uma palavra, água, um prato de nozes, ergue uma mão em sinal de protesto. amiúde regresso da escola ao crepúsculo e ele calado, unindo e desunindo, perto, longe, sempre em silêncio, a trama das galáxias. para que trabalha tanto o meu pai? a quem quer passar tão sofridamente as suas estacas ao alto? o que diz a sua língua defessa, prenhe de alusões, faminta já – quero acreditar – da eternidade?
.
.
SMUTEK REMBRANDTA
ta otázka byla vždy stejná: může se někdy, někde, smutek někoho nějakým způsobem nasytit?
máme o tom své pochybnosti
smutek sdílí s vodou hřích lakoty. nejprve poskakuje, hned nato se opevní, o něco dál hloubí temná světla mezi pahorky, a jednoho dne nám přetne cestu
„neprojdeš,“ šeptá polohlasem,
„neprojdeš“
vezměme si případ Rembrandta Harmenszoona van Rijna
jeho bolest se zdá bezmezná, roste z portrétu do portrétu jako řeka, která ví, že je nezadržitelná ve svém dravém běhu
když hledíme do jeho očí viděných v zrcadle, vidíme Saskii i dlužní úpisy, stáří vepsané do otoků a prasklin kůže
jaká je velikost či hloubka jeho zármutku?
máme o tom jistou představu, voda je dobré přirovnání
jednoho dne nás ponoří do deliria ze stříbrného želatinového papíru. ale ani tam, ani tak se neukazuje zcela nasycený. smutek — ten zemská kůra neunese, jeho království je v nejhlubších peklech, ba i za nimi
.
A TRISTEZA DE REMBRANDT
a questão foi sempre essa: pode em algum momento, nalguma parte, a tristeza de alguém satisfazer-se de alguma forma?
temos as nossas dúvidas sobre o assunto
a tristeza partilha com a água o pecado da avareza. primeiro saltita, logo depois entrincheira-se, um pouco mais à frente escava luzes sombrias por entre as colinas, um dia corta-nos o caminho
«não passarás» escreve em surdina, «não passarás»
vejamos o caso de Rembrandt Harmenszoon van Rijn
a sua dor parece ilimitada, cresce de retrato em retrato, como um rio que se conhece imparável na marcha predatória
olhando os seus olhos olhados ao espelho, vemos Saskia e as notas de dívida, a velhice estampada nos inchamentos e nas gretas da pele
qual o tamanho ou a profundidade do seu desgosto?
temos uma ideia sobre assunto, a água é um bom termo de comparação
um dia faz-nos submergir num delírio de papel gelatina de prata. mas nem aí, nem assim, se mostra ela inteiramente saciada. a tristeza não a suporta a crusta terrestre, o seu reino é nos infernos mais ínferos, ou mesmo para além deles
.
.
HYBRIS
poté, co mi byla diagnostikována nemoc, poté, co mi řekli, že mám nahlížet na život jako na prodloužení úvěru, začal jsem tužkou zachycovat drobné domácí věci, asi jako ten, kdo měří čas podle slunečních hodin
podél stěn se objevují působivé úhly a drobná tichá, vibrující zvířata čekají na svou příležitost: například tiplice. jsou to neobratné bytosti, někdy nepředvídatelné, často venkovany zaměňované za komáry. nebudu přísahat, že mě nikdy nenapadlo vzít pantofli a problém vyřešit
je zvláštní, jak život redukujeme na problémy
po rozhovoru s lékařem se přistihnu, jak se špičkami nehtů dotýkám šikmých linií světla skrze žaluzie, hlavně po šesté odpoledne, zvlášť když mě klid hmyzu naplňuje nostalgií
kdo ví, jestli se některé z těch stvoření neukáže na mém pohřbu: je lepší nejít dál než o jeden či dva kroky. život, který je problémem (celou řadou), nemá rád ty, kdo ho vyzývají
opovážliví – jak učí mytologie – vždycky za to zaplatí
.
HYBRIS
depois de me terem diagnosticado a doença, depois de me haverem dito que devia perspetivar a vida como uma extensão do crédito, comecei a fixar o lápis em pequenas coisas domésticas, mais ou menos como quem mede as horas por um relógio do sol
há ângulos soberbos ao longo das paredes e pequenos animais silenciosos e vibrantes à espera de uma oportunidade: por exemplo, as típulas. são presenças desajeitadas, às vezes imprevisíveis, muito confundidas pelos aldeãos com as melgas. não vou jurar que nunca tenha pensado em servir-me de um chinelo para resolver o problema
é interessante como resumimos a vida a problemas
depois da conversa com o médico, dou por mim a tocar com a ponta das unhas as linhas oblíquas da luz através da persiana, sobretudo a partir das seis da tarde, especialmente quando a pacatez dos insetos me enche de nostalgia
quem sabe uma destas criaturinhas não vá ao meu funeral: o melhor é não ir mais além do que um ou dois passos. a vida, que é um problema (um monte deles), não gosta dos desafiadores
os afoitos – ensina-o a mitologia – pagam sempre a fatura
.
.
K TOMU
nebyl jsem nijak zasažen. rány už vykonaly svou práci, nejprve na povrchu kůže, kde se vítr a kroupy a emoce obvykle sbíhají, a nato hlouběji, směrem k játrům a slezině a kostem. byly to drobné dírky zakryté obvazy a gázou, morfínem, zkreslující čočkou metafor a eufemismu
nebyl jsem nijak zasažen. oči, postupně potřísněné dehtem a slzami, lhostejností, byly stejně krátkozraké jako oči nosorožce. ne oči lhostejné, nýbrž neschopné, znesvěcené: jde o to chtít vidět svět jako novost a lízat si rány dobrotivou slinou úleku. v dětství jsme močili na rozměklé maso prstů a dávali drobné polibky krvi, aby to pálilo méně a bylo to rychlejší. a všechno bylo účinné
necítil jsem lhostejnost, ale nebyl jsem nijak zasažen. barva jeho tváří se podobala barvě oleje na keramice: nebyla zelená, ani zlatá, ani šedá, nýbrž křičivá (nenapadá mě lepší slovo) křičivá a špinavá. byla jako dotěrný smutek lodi unavené rzí, jako byt bez dechu několik minut poté, co jsme v něm naposledy otočili klíčem
nebyl jsem nijak zasažen a přece mám pocit, že jsem ho znal až příliš dobře. právě to jsem řekl na svou obranu, než jsem přišel. ať tak či onak, pohřeb je zvláštní čas. všechno něco učí. ostatně s kondolencemi si obvykle poradíme dobře. řekl bych, že jsme se pro to narodili
.
PARA ISSO
não estava impressionado. as chagas haviam feito o seu trabalho, primeiro na parte de fora da pele, onde o vento e o granizo e as emoções se costumam juntar, a seguir mais fundo, a caminho do fígado e do baço e dos ossos. eram pequenas luras tapadas pelos pensos e pela gaze, pela morfina, pela lente deformadora das metáforas e do eufemismo
não estava impressionado. os olhos, chapiscados sucessivamente pelo alcatrão e pelas lágrimas, pela indiferença, eram tão míopes quanto os de um rinoceronte. olhos indiferentes não, mas ineptos, violentados: o certo é que se queira ver o mundo como novidade e lamber as feridas com a saliva benévola de um susto. em criança urinávamos sobre a carne macerada dos dedos e dávamos pequenos beijos no sangue, de modo a que ardesse menos e fosse mais rápido. e era tudo eficaz
não me sentia indiferente, mas não estava impressionado. a cor das suas faces assemelhava-se à cor do azeite sobre a cerâmica: não era verde, nem dourada, nem cinzenta, antes gritativa (não me ocorre palavra melhor) gritativa e suja. era como a tristeza molesta de um barco cansado pela ferrugem, como um apartamento sem respiração minutos depois de lhe rodarmos a chave pela última vez
não estava impressionado e, no entanto, sinto tê-lo conhecido bem demais. isso mesmo foi o que disse em minha defesa antes de vir. seja como for, o funeral é um tempo magnífico. tudo ensina alguma coisa. de resto, costumamos sair-nos bem com os cumprimentos. diria que nascemos para isso
.
.
ÚNOR
mnohokrát vstoupíš do sebe jako se vstupuje do míst, kde hořely krby a pach kouře zůstává melancholický a neviditelný
podzimní či zimní zatuchlost se zachytává tvých vyděšených rukou a chce je stáhnout do země
proto dbej na nezbytnou opatrnost
když se proplétání dnů na lopatce začne jevit jako cement nebo nenávist v čistém stavu, vyjdi z domu, nadechni se bylin, zakousni se silně do jejich stonku
neptej se proč, kousni je a dost
.
FEVEREIRO
entrarás muitas vezes em ti como se entra nos lugares onde lareiras arderam e o odor do fumo permanece melancólico e invisível
um ranço outoniço ou hiemal agarra as tuas mãos espavoridas e quer afundá-las na terra
toma, por isso, as necessárias precauções
quando o emaranhar dos dias sobre a omoplata te parecer cimento ou ódio em estado puro, sai de casa, respira as ervas, morde-lhes o talo com força
não perguntes porquê, morde-as e pronto
.
.
VEDLEJŠÍ SILNICE
pro Céu
putujeme po vedlejších silnicích a hledáme osady, malé kostely, stromy ztracené v mlze. nemáme sever ani jih, žádnou představu o kilometrech nebo o palivu schovaném v nádrži, jen o větách, které si vyměňujeme u ořešáku s větvemi nádherně vykreslenými proti nebi, nebo o lese bílých bříz lemujících čistý potok, nebo o sadu medroníků, kde jsi řekla láska je tak nevinná a já odpověděl láska je tohle
.
ESTRADAS SECUNDÁRIAS
para a Céu
viajamos por estradas secundárias
em busca de povoados, pequenas igrejas, árvores
perdidas no nevoeiro.
não temos norte nem sul, noção
dos quilómetros ou do combustível guardado
no reservatório, apenas das frases
que trocamos junto a uma nogueira de braços
esplendorosamente recortados, ou do bosque
de bétulas brancas ladeando o riacho muito limpo,
ou de um pomar de medronheiros onde tu disseste
o amor é tão inocente e eu respondi
o amor é isto
.
.
ČTĚTE MĚ U HROBU
zde leží váš stín, jemuž lechtám boky tak jako kdysi kočce
narovnejte, prosím, záda, setřete z tváří nežádoucí vodu, podívejte se dobře na život, pohlédněte mu do očí
byl jsem šťastný, poznal jsem ze světa dost, okusil jsem lásku, která byla, a kterou jsem po svém dovedl rozmnožit
děkuji vám za květiny, za upřímnou modlitbu, za tiché, důstojné mlčení
jedinou věc vás nakonec prosím:
otevřete knihu, položte prst na verš či stránku, čtěte
zde recitujte svou poezii, nedopusťte, abych na ni zapomněl – věčnost také běží tryskem a váš hlas ji osvětluje, je to zapálená sirka
bůh ví, jak rád je pozoruji ve větru – drobné, ale vytrvalé
.
LEIAM-ME JUNTO À TUMBA
aqui jaz a vossa sombra, a quem faço cócegas como as fazia a um gato
endireitem por favor as costas, limpem as faces da água indesejada, vejam bem a vida, observem-na de frente
fui feliz, conheci do mundo o bastante, provei do amor que havia e que a meu modo soube multiplicar
agradeço-vos as flores, a oração sentida, o silêncio honorável
uma só coisa por fim vos peço:
abram um livro, apontem com o dedo o verso ou a página, leiam
aqui declamem a vossa poesia, não permitam que dela me esqueça eu – a eternidade também passa a correr e a vossa voz ilumina-a, é um fósforo aceso
saberá deus como gosto de os olhar ao vento – pequenos, mas esforçados
.
.
DOBRÉ RÁNO
dobré ráno, řekl jsem své požehnané, zesnulé matce a ona řekla dobré ráno, můj synu
dobré ráno, řekl jsem slunci, tam dál, za prosincovými mraky a slunce mi odpovědělo dobré ráno, můj synu
dobré ráno, řekl jsem vzduchu, který proudil velkou rychlostí dovnitř i ven z automobilu a on mě pozdravil dobré ráno, můj synu
dobré ráno, řekl jsem budoucnosti, která na mě toho rána padala jako mince vrhané ustavičně do hliněného džbánu. dobré ráno, můj chudý synu, odpověděla
jak mohu být tvým synem, když ses ještě nenarodila?
já jsem přítomnost, minulost i budoucnost, jedno, trojjediné a dokonalé jako všechna tajemství
takže jsem tři, zeptal jsem se
jsi, nejsi a tak budeš – vysvětlil mi čas a všechny věci kolem pokývaly hlavou uvnitř mých vlhkých očí, jako by říkaly amen, jako by opakovaly amen
.
BOM DIA
bom dia disse eu à minha bendita mãe falecida e ela disse bom dia, meu filho
bom dia disse eu ao sol, além, para lá das nuvens de dezembro e o sol respondeu-me bom dia, meu filho
bom dia disse eu ao ar que passava a grande velocidade por dentro e por fora do automóvel e ele saudou-me bom dia, meu filho
bom dia disse eu ao futuro, que me caía nessa manhã como moedas lançadas a todo o instante para um púcaro de barro. bom dia, meu pobre filho, respondeu
como posso ser teu filho, se ainda não nasceste?
eu sou o presente, o passado e o porvir, uno, trinitário e perfeito como todos os mistérios
então eu sou três perguntei
tu és, não és e assim serás – explicou-me o tempo
e todas as coisas em redor menearam a cabeça no interior dos meus olhos humedecidos, como se dissessem ámen, como se repetissem ámen
.
.
VĚČNOST
dotkne li se záblesk skla a šum prádla na šňůrách je plachetnicí na širém moři
pak se rozechvěješ a skládáš tvář, zasáhneš žaludek kamenů a budeš jádrem světla, vstaneš ze spánku a pluješ proti folikulární bríze, pyle, motýle v plném trysku
jdeš a nevracíš se, letíš a jsi bez těla
.
A ETERNIDADE
se o clarão toca o vidro e o rumor dos estendais é um veleiro em alto mar
então tu vibras e compões o rosto, atinges o estômago das pedras e serás o âmago da luz, ressuscitas do sono e vogas contra a brisa folicular, pólen, borboleta a toda a brida
tu vais e não voltas, tu voas e és sem corpo
.
.
SLUNEČNICE
moji dvanáctipradědové pózovali Vincentu van Goghovi. na portrétu je dobře vidět nadvláda genů, způsob, jakým mají všichni o trochu víc světla, o trochu víc génia, o trochu víc ambice
v celé Evropě dosud nejsou slunečnice tak urostlé, tak silné, tak věrně nakreslené boží rukou
teď, když blednu, prosím jen o toto: ať ostatní kopou v zemi a hledají v ohni podobnosti se mnou a s mými dětmi. dnes je třeba víc než kdy jindy přesně vymezit DNA, vyříznout špatné, rozmnožit dokonalé
jen tak Evropa přežije: jen tak na straně čistých
.
UM GIRASSOL
os meus dodecavós posaram para Vincent van Gogh. no retrato vê-se-lhes bem a supremacia dos genes, o modo como possuem todos um pouco mais de luz um pouco mais de génio, um pouco mais de ambição
não há ainda em toda a Europa girassóis tão galhardos, tão fortes, tão fielmente desenhados pela mão de deus
agora que empalideço peço somente isto: que os outros cavem a terra e busquem no fogo semelhanças comigo e com os meus filhos. convém hoje mais do que nunca circunscrever em detalhe o ADN, extirpar o mau, reproduzir a perfeição
só assim a Europa sobreviverá: só assim do lado dos puros
.
.
GINKGO BILOBA Z HIROŠIMY
.
pro Tsutomu Yamaguchiho, lodního inženýra, nejznámějšího z hibakuša
pro Akiru Hasegawu, učitele, jehož tělo i dům zmizely ve vzduchu, jako motýlí prach
.
po hrůze bylo nutné město vyčistit. císařští úředníci chodili na směny, zabírali lopatami do zaprášených zbytků kamene, přehazovali bláto z místa na místo, slyšeli vítr kvílet v popelu – nejhorší ze všeho byl tenhle pískot ticha, to skřípění železa v oknech bez skel, v troskách mostů, které se houpaly jako panty, v hlavách, jež umíraly pomaleji než ostatní orgány
úředníci říše chodili a vraceli se ve směnách
někdy si sundali a sevřeli čepici plni pohnutí, ukládali do malých cedrových sarkofágů kostry ne zcela strávené velkým ohněm
bylo nutné – bylo nutné – znovu se učit mapu myšlení: tady byla zoologická, tamhle základní škola, tohle – ten spálený stín na dlažbě – žena s dítětem v náručí
někdy člověk klesl na kolena na přesném místě, kde býval čistě nedotčený úkryt nějakého ritu, polibku, rozloučení
nikdy se slova nezdála tak málo početná v sutinách, ani tak hořká, ani tak šílená
měsíce v kuse se opakovalo rozebírání, zapomínání, pokračování – nejhorší ze všeho byl pecky smrti, způsob, jakým rozevírala hrdlo a zůstávala
Ichiro Kawamoto, jemuž Philip Levine věnoval velkolepou báseň, tvrdil, že na jaře šestačtyřicátého se stal zázrak: někdy v polovině března se v pekelné krajině ozval jazyk zeleně – dívali jsme se a viděli výhonky vyrůstat z roztříštěných větví ginkgo bilob, znovu se rodily malé špičky naplněné mízou
a tohle – mysleli si úředníci císaře –, tohle – myslíme my – tohle muselo něco znamenat
.
AS GINGKO BILOBAS DE HIROSHIMA
.
para Tsutomu Yamaguchi, engenheiro naval, o mais célebre dos hibakusha
para Akira Hasegawa, professor, cujos corpo e casa desapareceram pelo ar, como pó de borboletas
.
depois do terror foi preciso limpar a cidade. os funcionários imperiais vinham em turnos, metiam as pás nos restos polvorentos da pedra, varriam a lama de um lado para o outro, ouviam o vento ganir nas cinzas – o pior de tudo era este assobio do silêncio, esse guinchar do ferro nas aérolas sem vidro, nos escombros das pontes que dançavam como dobradiças, nas cabeças que morriam mais devagar do que os outros órgãos
os funcionários do império iam e vinham em turnos
às vezes retiravam e apertavam o barrete cheios de comoção, guardavam em pequenos sarcófagos de cedro os esqueletos não inteiramente consumidos pelo grande lume
foi preciso – foi preciso – reaprender o mapa do pensamento: ali era o zoológico, acolá a escola primária, aquilo – aquela sombra calcinada no pavimento – uma mulher com o filho ao colo
às vezes caía-se de joelhos no lugar exato que havia sido o esconderijo puramente intacto de um rito, de um beijo, de uma despedida
nunca as palavras se pareceram tão poucas no entulho, nem tão amargas, nem tão dementadas
meses a fio repetiu-se o desmantelar, o esquecer, o prosseguir – o pior de tudo era o caroço da morte, o modo como escancarava ela a garganta e permanecia
Ichiro Kawamoto, a quem Philip Levine dedicou um poema portentoso, afirmava que na primavera de 46 aconteceu um milagre: aí por meados de março, algum verde soltou a língua na paisagem infernal
– olhávamos e víamos brotos sair dos ramos espedaçados das gingko bilobas, renasciam pequenas pontas impregnadas de seiva
e isto – pensavam os funcionários do imperador –, isto – pensamos nós – isto queria dizer alguma coisa
.
Překlad, úvod a biografie: Hana Srbová a Jakub Janeček.
Hana Srbová (nar. 1978) patří k výrazným hlasům současné české poezie: je básnířkou, editorkou i překladatelkou. Studovala na Univerzitě J. E. Purkyně v Ústí nad Labem a pravidelně publikuje v časopisech Body a Argos. Její tvorba byla přeložena do italštiny, slovinštiny a maďarštiny a byla oceněna několika významnými básnickými cenami.
Jakub Janeček (nar. 1977) působí jako překladatel a dlouhodobě spolupracuje s nakladatelstvími Fra, Brno a Host.
Rembrand, Self-Portrait with Beret and Turned-Up Collar, 1659
.
REMBRANDT’S SADNESS
the question was always this: can someone’s sadness, at any time, in any place, ever find a way to be satisfied?
we have our doubts about the matter
sadness shares with water the sin of avarice. first it skips about, then it digs itself in, and a little further on it hollows out sombre lights through the hills, one day it cuts across our path
“you shall not pass,” it writes under its breath, “you shall not pass”
let us consider the case of Rembrandt Harmenszoon van Rijn
his pain seems limitless, growing from portrait to portrait, like a river that knows itself unstoppable in its predatory course
looking into his eyes as they look into the mirror, we see Saskia and the promissory notes, old age imprinted in the swellings and the cracks of the skin
what is the size or the depth of his grief?
we have an idea about the matter, water is a good term of comparison
one day it makes us sink into a delirium of silver‑gelatin paper. but not even there, not even then, does it show itself fully sated. sadness will not abide the earth’s crust, its kingdom lies in the deepest hells, or even beyond them.
you will often return to yourself as one enters places where hearths once burned and where the smell of smoke lingers melancholic and invisible
an autumnal or wintry mustiness grips your startled hands and wants to sink them into the earth
so take the necessary precautions
when the tangle of days on your shoulder blade feels like cement or hatred in its pure state, leave the house, breathe the grasses, bite their stems hard
He had acquired the habit of meticulously washing his hands and trimming his nails before delivering a speech. He ran his palms and the backs of his fingers under the water, lathered them with Clarim, then held them again beneath the stream flowing from the tap, almost scalding hot. It was a ritual.
Then, before leaving his office, he read the text one last time and corrected it with a cheap pencil, crossing out more words than he put back onto the page. He disliked coming up against formulas, clichés, sentences that sounded like a great deal and yet said nothing.
Finally, he looked at himself in the mirror.
He did so in silence, trying to glimpse in the face before him the slightest traces of childhood. He searched there for the boy in clogs, with a torn sweater and an ugly little moustache, whose courage in the hard work of those earlier days he seemed to value more than the prestige he had gained over the years. That boy was his inspiration.
He remained in near-total silence for a long time, an immeasurable stretch, an hour, a minute, an eternity, until an aide knocked at the door.
They were waiting for him.
This was the moment. Millions of viewers had their televisions tuned to the channel through which his words would echo, measured, carefully chosen, perhaps a little rough, competent, in a steep dive toward the very core of the problems.
